A londoni négyes annyira végletes és végzetes zenét játszik, amilyet talán csak a The Flaming Lips elszálltabb napjaiban. Ha felületesen hallgatjuk az Estert, akár meg is vonhatjuk a vállunkat, hogy a brit négyes nem csinál mást, mint hogy egymásba szublimálja a Beach House illékonyságát és a The XX letisztult minimalizmusát. De azért ennyire nem egyszerű a képlet.

Suzanne Aztoria, Jimmy Lee, Adam Jaffrey és Dayo James bemutatkozása ha nem is kinyilatkoztatás, így az év elején kimondottan kellemes meglepetést nyújt mindazoknak, akik a popban a misztikumot és a mágiát keresik. Változatos, sokszor disszonáns hatások, amelyek egyszerre merítenek a nyugati popból és a keleti vallásos spiritualizmusból. Másvilági dalok ezek, feszültek és lebegők. A pop bölcsőjéből származó naiv dallamokat mély és ködös struktúrák emelik el. Ehhez persze kell Suzanne Aztoria fenséges jelenléte és hangja, amely leginkább a Cocteau Twins-es Elizabeth Frasert idézi: érzéki és nyugtalanító.

Ha társművészetekből kellene párhuzamot keresnünk, leginkább David Lynch filmjei juthatnának eszünkbe a panaszos hangulatú lemezzel kapcsolatban. Az Ester tökéletesen játszik a fénnyel és az árnyékkal, aminek eredménye egy olyan fekete-fehér tabló, amelyen minden egyes dal mégis más és más tónusú. Kozmikus, a végtelen űrből érkező és a végtelen űrbe vesző hangok kergetik egymást. A Rolling Kiss The Universe olyan kakofóniával nyit, mint a legtöbb dal a The Flaming Lips Embryonic-ján, hogy aztán a You Wish You Were Red már az ötvenes évek édes balladáit idézze. A Candy Girl ennél is tovább megy, egyenesen Phil Spector girl groupjait linkeli be, meg a shoegaze-t. A Los Angeredben Blue Velvetes szörf gitár jön össze dobgép alapokkal, akárcsak a parázsló Turkish Heights-ban, mely stílszerűen végtelen vágyakozással zárja le az albumot.